/Tél-Nyár/
Aztán vége lett ennek az ősznek és ennek a télnek is! Hogy, hogyan vagy mikor? Valahogy és valamikor, vége lett! Hosszú volt, hosszabb, mint máskor és néha, már nagyon fájdalmas. Hiányzott a meleg, nagyon hiányzott a nyárnak az a nyomasztó csöndje, amit csak a legnagyobb kánikulában, és teljes szélcsendben egy hatalmas mezőn lehet érezni, és amit csak a tücskök ciripelése képes időről időre félbeszakítani. S ez a félbe szakítás is inkább hasítás, erőteljes, akaratos, de mindig kifulladó, nem nyerhetnek a kicsinyke bogarak az óriási testű hatalmas súllyal a táj fölé nehezedő forrósággal szemben. De az akarat ott van! Ahogy a kánikula hiánya is ott villódzott, jól érezhetően a zord, morgós hideg téli napokban. Nem tudatosan, nem túl erősen de mégis sokszor, csontig hatolva. S ha az ember agya nem is, de a csontjai pontosan tudták mi az, ami ebből a téli napból hiányzik.
Háta aztán? Ez is elmúlt, s most a meleg gyötri meg az embert, növényt, és állatot. A rekkenő hőség. Ebben a hőségben, a kertben, egy fa árnyékában üldögélő ember, minden erejét összeszedve próbálja visszaidézni csontjaiban azt a keserves hasogató hideget. Csak egy percig had érezze most, egy perc enyhülés, csak ennyi a vágya, de hiába. S ha majd ennek is vége lesz, és újból a tél acélos jegével küzd majd, ezt a meleget kívánja vissza.
Ilyen az ember, az, ami van sosem jó! Mindig az kell, ami épp elérhetetlen.
-Hát így!
Gondolta a vén Márton, majd görbe botjára támaszkodva megindult a nyájjal, a havasokon fölfelé.
